Variációk egy témára

Szerda

Ébredés után.


Anya vállán büfizek.


Délelőtti mimika-gyakorlat.



Nyugágyban, erkélyen.


Délután újabb látogatóm akadt.


Olyan kedves hangja volt, muszáj volt kinyitni a szemem és megnézni ki is az.


Aztán kicsit sírdogáltam, de csak azért, hogy kényeztessen Claudia néni.


Kényelmesen tudtam az ölében elmélkedni.

Kikocsiztam

Ma kivételesen szép idő volt, csak úgy sütött a nap. Alig bírtam tőle aludni...

A jó időre való tekinttel úgy döntöttem, kikocsizom. Befogattam a szülőket és kihajtattam a városba. Na nem messzire, csak ide a térre meg a boltba. Íme a verdám és benne én. (A téli gumikat már felrakattam, így nem olyan dögös, de tavasszal kabrióvá is alakítható lesz.)


Az őrült száguldástól persze rendkívül elfáradtam, amit az erkélyen napozva pihentem ki.


Majd ordítva követeltem az uzsonnámat. Mi mást tehettem volna, ha szép szóból nem ért elsőre a személyzet???


Miután a tűző napot meguntam, bevonultam a saját fotelembe. Apa újította ebayen. Jó mi?


Persze itt sincs mindig nyugalmam; néha megijesztenek a furcsa éles hangok. Ezek általában az apu által hallgatott zenéből jönnek...majd elbeszélgetek vele zenei ízlés ügyében.

Nyaki és pufi

Szabi bácsinak és Irina néninek ajánlva.

Séta

Ma először voltam igazán házon kívül. Elmentünk sétálni a szemközti házak mögött rejtőzködő mini-parkba, utána meg elkísértem anyáékat vásárolni.

Már akkor sejtettem, hogy valamiben sántikálnak, amikor rugdalózó helyett vagány utcai szerkót adtak rám:

Autós póló, autós harisnya,


kertésznadrág,



nyuszis kabát,


kenguru (+ autós sapka!),


és végül apára csatlakozva útra készen.

Megnéztem tehát magamnak Saint-Gillest, és nem tűnt rossz helynek. Mondjuk sokat nem láttam belőle, mert ahogy kiléptünk a lépcsőházból, egyből elaludtam. Ez a ringatózás ismerős nekem a pocakbeli időkből.
Ahogy hazaértünk a sétából, rögtön le is dőltem, hogy kipihenhessem a gyaloglás fáradalmait. Még átöltözni sem volt időm.


A nap fénypontja azért mégiscsak a fürdés volt. Hú de finom meleg a víz!

A pápai nuncius grimasza

No comment.

A brüsszeli gyereklátogatók

(Jókai után szabadon)

Járni még egy ideig nem fogok tudni, de álmomban azért gyakorlom. Persze van még mit csiszolni rajta, de kezdetnek nem rossz, ugye?



Ma először volt komolyabb vendégjárás nálunk.
Persze nem engedtük, hogy tömegével járuljanak színem elé a rajongók; csak szépen egyesével. És természetesen üres kézzel sem jöhettek. Az egyik tökkrémlevest hozott, a másik almás-sajtos csirkemellet. Anyáéknak. (Egyébként foglaltassék aranyba a kezük!)
Nekem meg mindenféle játékkal akarták kiszúrni a szemem. Hát mi a baj a csokival?
Végül sikerült kiengesztelniük. Hiába, ki ne élvezné, ha csinos csajok kézről kézre adnák???

Először úgy tettem, mintha aludnék. (Jó horgász beetet...)


Nagyokat ásítottam, mintha egyáltalán nem érdekelnének.


Aztán szép lassan kezdtem őket elbűvölni. Persze nem tudtak ellenálni az őzikeszemeknek.


Apa azt mondta, jól jegyezzem meg ezt az időszakot, mert soha többet nem fogom tudni azzal szórakoztatni a lányokat, hogy ártatlan szemmel bámulok rájuk, ásítozom, és néha trottyantok egyet. Néhány év, és ugyanez tűrhetetlen viselkedésnek minősül majd.

Szóval azt a következtetést kell levonnom, hogy jól áll nekem a hölgytársaság.
Bár Kata nénivel nem mindig egyezett érdeklődésünk iránya...


Orsi néninek pedig durván hátat fordítottam.


Azért máskor is szívesen veszem, ha meglátogatnak. Jókat nevettünk együtt.


Persze azt legközelebb nem fogom tolerálni, ha kitúrnak a nagy csíkos puhaságról. Nem Huszt vára ez!

Az én kanapém az én váram!!!

R.E.M.

No comment.
(Hétfő reggeli ajándék a törzsolvasóknak.)

Szombat

Először is elnézést kérek a hűséges olvasóktól a szombati kiadás késéséért; apu tehet róla.

A második szombatom már jóval nyugodtabban telt. Komolyan gondolkodtam rajta, hogy lemegyek én is a piacra vásárolni, de aztán úgy döntöttem, hogy Saint-Gilles még nem érett meg a fogadásomra, apa meg a segítségem nélkül is be tud vásárolni. Meg igaz ami igaz, egy picit még álmos is voltam.


Aztán délben eljött hozzánk Eri néni. Nem jött üres kézzel, Lölő és Rozi üdvözletén kívül akadt még nála egy elemózsiáskosár is, benne finom ebéddel: pörkűt targoncával. Persze nekem nem adtak belőle...
Cserébe viszont foglalkozott velem Eri. Először úgy tettem, mintha nem tetszene a dolog...


...de végül lefárasztottam őt is:


Délután komoly gondolkodásba kezdtem, de apáéknak nem árulom el, hogy ilyenkor min töröm a kis buksi fejem. (Megfejtéseiteket a következő címre küldhetitek: szucsbotond@skynet.be)


Ha anya erről faggat, csak arcokat vágok, és hallgatok.

Illusztrált onomasztika

Így két hét után úgy érzem, eljött az ideje, hogy rövid névtani esszében számoljak be arról, milyen nehéz egy baba élete, ha a nevéről van szó. Mert ugye azt gondolhatnátok, hogy egyszerű a dolgom: csak egy nevet kell megtanulnom hogy tudjam mikor beszélnek hozzám/rólam. De nem. Hiába kaptam tisztességes magyar nevet, rögtön kettőt, ha a felnőttek valamiért ragaszkodnak ahhoz, hogy újabb és újabb beceneveket ötöljenek ki számomra.

Lenne ugye először is a Botond. Szép ősi magyar név, de azért nem egy Koppány vagy Vajk. (nem vagyok én MIÉP-es.) Könnyű leírni, kimondani, tehát külföldön is praktikus. Becézni lehet például Botinak, vagy Bocinak.

Van még a Márton. Ez igazán nemzetközi, lehet Martin, Martino, stb.
Biztos ami biztos, megragadnám az alkalmat, hogy elhatárolódjak a St-Martin művésznéven ismert, a BMG falióra által a romantikus zene magyar sztárjának nevezett műpulitól és munkásságától, melyet a zenei közízlés ellen előre megfontolt szándékkal és aljas nyereségvágyból elkövetett sorozatos bűncselekménynek tekint minden jóérzésű ember. Akkor már inkább a Kenny G. Ha már lúd, legyen kövér!
Hol is tartottam? Ja igen, a Marcinál. Az egyik nagymamám például a fejébe vette, hogy ő csak Marcinak hajlandó majd hívni.

Anya és apa is mindenféle neveken szólítanak.

Itt van mindjárt a trükkös Joe. Ezt azzal érdemeltem ki, hogy mindig pelenkacserélés közben pisilek-kakilok. Amíg a mit nem sejtő célszemély a popimat tisztítja, és megcélzom, és igen jó találati aránnyal lepisilem. (Gyengébb idegzetű nézőink kedvéért egyes részeket kiretusáltunk.)


Vagy például a nuncius. Ezt Szabó Peti bá ragasztotta rám, de egyre inkább úgy gondolom, hogy volt alapja. (Itt éppen ballal osztom az áldást.)


Amikor az egyik szememmel sunyítok ki a nagyvilágba, akkor leginkább Félszemű Jack-nek szólítanak.


Anya evés közben kisfiam-nak szokott hívni, általában az "Egyél szépen kisfiam!" vagy a "Miért ízlik ez jobban neked, mint a cici?" összefüggésekben.


Van még a csücsöri, ami azt hiszem önmagáért beszél.


Néha, mikor különösen aranyos vagyok, akkor még a Drágaságom megszólítást is kiérdemlem.


És végül, de nem utolsósorban, néha kismackóvá minősülök - általában amikor medvebocs módjára nyöszörgök. (Ez az esetek többségében a trottyantásra való rituális felkészülés részét képezi.)

A bürokrácia útvesztőinek diszkrét bája

Tegnap apa nagyon kiakadt az ügyintézéstől, és a lelkemre kötötte, hogy meséljem el, milyen kacifántos módon lehet engem tisztességes magyarként bejegyeztetni. Következzék tehát a fater kálváriája.

Először el kell menni ahhoz az önkormányzathoz, amelyik kerületben a kórház van, és ott engem belga anyakönyvbe kell vetetni. (Erről asszem raktunk is fel képet.)

Ezután, el kell menni a brüsszeli magyar konzulátusra, a heti három délelőtt valamelyikén, amikor méltóztatnak fogadóórát tartani. Előtte hiába nézi meg az ember okosan, hogy milyen papírokra lesz szüksége, mert a konzulátus honlapja közép-kelet európai lazasággal sorolja fel a szükséges iratokat. Ettől én most megkímélem a nagyrabecsült olvasót. A lényeg, hogy a belga anyakönyvi kivonatról hiteles fordítást kérnek akkor is ha direkt nemzetközi kivonatot visz az ember, ami ugyan magyarul nem tud, de másik 15 nyelven igen. (Persze ez apánál kivágta a biztosítékot, mert hát ugye külföldön éppen a konzulátus hitelesít fordítást.)

Ja és a legdurvább, hogy a belgák által kiállított anyakönyvi kivonatot (amiről az ember azt gondolná, hogy természeténél fogva egy hiteles közokirat) el kell vinni a belga Külügyminisztériumba felülhitelesíttetni (apostille-t rája!) Apa kérdésére, hogy erre mi a fészkes fenéért van ugyan szükség, a drága aranyos ügyintéző néni a következőt válaszolta (többé-kevésbé szó szerint idézve):

"- Aranyom! Azóta kell ez csak, hogy Ejrópa tagok lettünk. Előtte nem vót ilyen."

Érdekes dolog ez, mert a vonatkozó 1961-es Hágai 'Apostille' Egyezmény a félrevezető "Egyezmény a külföldön felhasználásra kerülő közokiratok diplomáciai vagy konzuli hitelesítésének (felülhitelesítésének) mellőzéséről" címet viseli, azonban mellőzésről mintha szó sem lenne. (Ezt az egyezményt egyébként a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1973-ban hirdette ki törvényerejű rendeletben, jóval azelőtt, hogy Ejrópa tagok lettünk. Úgy tűnik, hogy a konzulátusra most ért el a hír...)

De egyébként teljesen mindegy, hogy mindezek az iratok megvannak-e vagy sem, mert -- mint kiderült -- az anyának is személyesen kell jelenlenni az igénylőlap aláírásakor. A gyerekről nem mondtak semmit, gondolom én nem is vagyok olyan fontos...

Fogta magát tehát apa, és elbattyogott a belga külügy legalizációs irodájára, ahol szépen körberöhögték, mert hogy az Uccle-i önkormányzat által kiállított anyakönyvi kivonatokról hiányzott egy aláírás. Az ügyintéző fejcsóválva mosolygott, majd elvonult ebédelni.

Röviden összefoglalva tehát: hiába járt a fater 3 irodában 3 ügyintézőnél 3 különböző napon, tulajdonképpen semmivel sem vagyunk előrébb mint egy héttel ezelőtt, és kezdheti az egész bürokratikus procedúrát a legelejéről...

És tudjátok mi a legviccesebb az egészben? Hogy mindezért mind3 helyen külön illetéket fizet az ember. Value for money - mondaná az angol. *#@&% meg a hivatal! - mondja a magyar.

Ettől még az én fejem is eltorzul.